First Part - Blog Posts

Olvass bele Rusvai Mónika Zsoldos Péter-díjas fantasy regényébe!

A Kígyók országa több generáción át, bűbájos nőkön keresztül mesél arról, milyen ára van a történelmi és lelki traumáknak, amelyeket a világ mögötti világra zárnak az emberek.

I. rész

A KÜSZÖBÖN INNEN

Csúszómászók egy polgári lakásban

Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy meg-

eteti az öccse ujját a gyíkokkal. Az édesapja estélyére ér-

kező vendégek ugyanis megint Lócit zsongták körbe, hogy

felnőttes kézfogást mímelve sorra megérinthessék a kisfiú

hasznavehetetlen, második kisujját. Közben látónak és tudós

gyermeknek nevezték, noha Ida biztosra vette, hogy testvére

kevés dolgot lát, és még annál is kevesebbet tud.

– Hány éves vagy? – kérdezte Lócitól egy pocakos férfi,

tokája kibuggyant az inggallérja fölött, ahogy ültében előre-

hajolt.

1922-t írtak. Mécs Alajos budapesti lakásában, a Vihar

utca 4. első emeletén már reggel óta duruzsoltak a kályhák,

hogy kívül tartsák a csikorgós, januári hideget. Nyekergett

a nagyszoba kanapéja a vendégek súlya alatt. A dohánysza-

gú zakók forgatagán túl Mécs felesége a kisszobában zon-

gorázott, feje fölé borultak a legyezőpálma levelei. Ida néha

odasandított, ám anyja egyszer sem viszonozta a pillantá-

sát, lesütött szemmel, határozottan püfölte a billentyűket.

A zsibongás azonban eltompította a zeneszót.

– Hány éves vagy? – ismételte meg a tokás vendég. – Nem

eszünk gyereket, ne félj!

Álla alatt rezgett a háj a nevetéstől.

Lóci nem felelt, pici korában rászokott, hogy a haját csa-

vargassa, most is egyik szőke fürtjét tekerte zavarában a

mutatóujja köré. Suta, hatodik ujja nem mozdult együtt a

többivel.

– Négyéves – mondta Ida a könyve mögül. Ő meg arra

szokott rá, hogy olvasson, ha már úgysem foglalkoznak vele.

– Nem téged kérdeztek – fordult felé édesapa, aki addig

az íróasztalnak támaszkodva beszélgetett. Két ujjával végig-

simított hosszú bajszán, és lenézett a fiára. – Válaszolj szé-

pen, Lóránt!

– Négyesztendős kislegény! – lelkendezett a kövér férfi. –

Az derék. Látod, Alajos, már csak három évig kell óvnod, és

ha addig nem lopják el a fölös csontját, igazi hős válik belőle.

Hallod-e, Lóránt? Ügyelj, öcsém, nehogy a csúszómászók el-

csenjék az ujjadat!

– Kígyótól, békától őrizkedjél, küszöbre soha ne állj! – lé-

pett melléjük egy pödört bajuszú vendég is. Harsányan ne-

vettek a megszeppent kisfiún.

Ida összecsapta a könyvét. A kárpitozott zsámolyon ült a

nagyszoba sarkában, mert az estélyek idején nem engedték

neki, hogy a szőnyegen hasalva olvasson, mint egyébként.

– Nocsak, kis vitéz! – folytatta közben a pödört bajuszú.

– Figyeld, kartárs, ez a gyerek máris milyen peckesen tartja

magát!

– Szervusz, hékám! Tudsz-e már verset?

– Mi leszel, ha nagy leszel?

Ida felugrott, könyvével a hóna alatt az asztalhoz lépett,

és belemarkolt a desszertestál szélén az aszalt gyümölcsök-

be. Amikor zsákmányát szorongatva az ajtóhoz ért, Lóci

végre megtalálta a hangját, és az utolsó kérdésre harsányan

azt felelte:

– Katona!

A fülledt nagyszobából kilépve Ida arcát megcsapta a fo-

lyosó hűvöse. Miközben a konyha felé iszkolt, kis híján bele-

ütközött Erzsibe, aki keményített kötényben likőrösüveget

egyensúlyozott egy ezüsttálcán.

– Nem látsz, te fruska? – dörrent rá a kislányra, pedig

sohasem beszélt így, amikor a mama is hallotta.

Ida nem bánta. Tudta, hogy amíg az ital körbejár, őt nem

fogja hiányolni senki sem. A konyhaasztalon Erzsi otthagy-

ta a krumplihéjat meg a koszos edényeket, ezért a kislány az

egyik hokedlire tette a könyvét, aztán addig cibálta a sötét

hajába tűzött, nagy, fehér masnit, amíg sikerült kioldania.

A szalag egy ideje elviselhetetlenül birizgálta a fejbőrét, alig

várta, hogy megszabadulhasson tőle.

Szájába tömte az aszalt gyümölcsöket.

Nem érdekelte, hogy az apja barátai nem az ő születés-

napját jöttek megünnepelni. A mama úgyis reggel óta ölel-

gette, amikor alkalma adódott rá, és megígérte, hogy fel-

köszönti majd, miután a vendégek elmentek. Ida viszont

szeretett volna újra úgy játszani az öccsével, mint régen, mi-

előtt még Lóci elhatározta, hogy katona lesz. Azóta ugyanis

a kisfiú mindenhová magával hurcolta az ólomkatonáit, ve-

zényszavakat kiabált a zsámolyon állva, és ha Ida csatlakoz-

ni akart hozzá, azt mondta, lányoknak nem való a háború.

Mécs Alajos íróasztala fölött lógott egy térkép a Nagy-Ma-

gyarországról, amelynek határait másfél évvel korábban át-

rajzolták, és hatalmas területeket szakítottak le róla a szom-

szédos országok javára. Amennyire Ida össze tudta rakni a

vendégségeken hallott beszélgetésekből, a hadseregnek ezt az

elveszett földet kellett volna visszaszereznie. Lócit pedig fölös

ujja tette alkalmassá arra, hogy közéjük tartozzon. Csakhogy

a katonák meghaltak, Máli néni mesélte kinn a gangon, hogy

ő így veszítette el a fiát, még az értesítőt is megmutatta: Fon-

csor Imre 1896. évi születésű budapesti illetőségű, 1916. év július hó

9-én a Capul magaslaton hősi halált halt. Ida megkérdezte az asz-

szonytól, hol van a Capul magaslat, mire Máli néni összehaj-

totta a levelet, és sértetten visszavonult a lakásába.

Mennyire fájhat, ha leharapják az ember hatodik ujját?

Annyira csak nem, mint hősi halált halni.

A vendégek gyakran ugratták Lócit mindenféle csúszó-

mászókkal, néha még a bútorok alá is mutogattak a nagy-

szobában, és közben kiáltoztak: Egy gyík! Ott szalad, ni! Vi-

gyázz, Lóránt, nehogy bekapja az ujjadat! Ida ilyenkor mindig

felkapta a fejét, de nem látott semmit sem. Pedig valóban

éltek csúszómászók a lakásban, csak olyan helyen, amelynek

környékére férfi vendég ritkán merészkedett: a lomtárként

szolgáló egykori cselédszoba küszöbe alatt.

A helyiség a konyhából nyílt, így ha Ida mosogatás köz-

ben oda-odasandított, néha sikerült elkapnia a pillanatot,

amikor a küszöb árnyéka hullámot vetett, kiszakadt belőle

egy kígyó, béka vagy gyík formájú darab, aztán eliramodott

a bútorok lába közt. Ha viszont az ember megállt az ajtó

előtt, és meredten a lába elé nézett, akkor egy sem bújt elő.

A mama szerint nem a falban volt a fészkük, hanem egy má-

sik világon, amely az embereké mögött rejtőzik, de éppolyan

nehéz észrevenni, mint a csúszómászókat. A hangyákhoz

hasonlóan lehetett védekezni ellenük, csak bors vagy ecet

helyett sóval kellett útját állni a vonulásuknak. Legutóbb

teleszórták a küszöb és kőpadló közötti rést, és azóta sem

kígyó, sem béka, sem gyík nem jutott be a konyhába.

De talán, ha kiforgatná onnan a sót, kiderülne, valóban

annyira szeretik-e a csúszómászók a fölös ujjakat, ahogyan a

vendégek mesélték. Némi töprengés után Ida felhajtotta a te-

rítőt, és turkálni kezdett a résnyire kihúzott asztalfiókban.

A fakanál nyelét túl vastagnak, a villa ágait túl vékonynak

találta – végül kitapintotta a konyhai olló hűvös vasát. Ma-

gához szorította, úgy surrant vissza a küszöbhöz. Lekuporo-

dott. Az utcára néző szobákból beszűrődött a zongoraszó és

a vendégek lármája, róla pedig látszólag elfeledkeztek. A kü-

szöb melletti hézagba nyomta az olló hegyét, kifordított egy

kevés sót a szürke konyhakőre. A szemcsék majdnem telje-

sen feketének tűntek, de amikor óvatosan megnyalta, érezte

az ismerős ízt a nyelvén. Feltűrte a ruhája ujját, és folytatta

a munkát, míg végül csak kétujjnyi szakasz maradt hátra az

ajtó sarkában. Akkor lehasalt, hogy jobban hozzáférjen, és a

maradék sót is kikaparta.

Pattanás hallatszott, mintha kifeszített spárga szakadt

volna el, majd a következő pillanatban megmoccantak az ár-

nyékok. Ida megrettenve ugrott talpra, az olló csörömpölve

a kőre hullt, a csúszómászók pedig kitódultak a küszöb alól.

A kisszobában elnémult a zongora.

Ida rohant, hogy eltegye az ollót, a fiók széle azonban

becsípte a terítőt, ahogy visszalökte. Akkor már emelgetnie

kellett a lábát, nehogy az asztal körül szaladgáló gyíkok fel-

kapaszkodjanak a harisnyáján. Békák ugráltak a sparherd

körül, apró, fekete kígyók siklottak ki a konyhaajtón. Az-

tán a nagyszobában Lóci elkezdett sírni. Úgy bömbölt, mint

amikor nyáron a Gellérthegyen elesett a járdán, és mindkét

térdét felhorzsolta. Ida kezét a háta mögé dugva állt az asz-

tal lábához simulva, kis híján levegőt venni is elfelejtett.

– Ida! – A mama nyitott be a konyhába; pillantása előbb

rá, aztán a padlón nyüzsgő csúszómászókra villant. Mielőtt

a kislány megszólalhatott volna, elkapta a karját, és magá-

val húzta a cselédszoba ajtajához.

– Mama, mi van Lócival? – kérdezte Ida megszeppen-

ve, de anyja nem válaszolt, hanem belökte az ajtót, és átta-

szigálta a lányát a küszöbön.

– Maradj itt, és ne csapj zajt! Elrendezem a csúszómá-

szók dolgát, aztán beszélünk. Meg ne nyikkanj nekem!

Megértettél?

– Igen, mama.

Rázárta az ajtót Idára. A lomtárként használt szobában

hónapokkal azelőtt kiégett az egyetlen izzó, a gangra néző

keskeny ablak felől pedig alig szűrődött be a kinti lámpák

fénye. A kislány riadtan fülelt a sötétben, de semmilyen nesz

nem utalt rá, hogy idebentre is besurrant volna néhány csú-

szómászó. A lakásban ajtók csapódtak, aztán Erzsi jó hango-

san azt mondta:

– De én nem zongorázom jól, nagyságos asszony.

Kisvártatva mégis újra felhangoztak az ismerős dal-

lamok, ám ezúttal lassan és ügyetlenül. A vendégek így is

megtapsolták. Zajongásukon túl azonban Ida felfigyelt a be-

járati ajtó ismerős nyikordulására. Utána cipők kopogtak,

kinyílt, majd újra becsukódott a konyhaajtó. Közelről hallat-

szott Lóci szipogása, a mama próbálta vigasztalni:

– Semmi baj, semmi baj, majd máskor jobban vigyázol.

Katonadolog.

– Biztos, hogy nem a csúszómászók rémisztették meg?

– kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nem lehetett az apja

vendége, közülük senki sem beszélt ilyen lassan, a magán-

hangzókat furcsán elnyújtva.

– Nem látja őket. Csak elbotlott a szőnyeg sarkában.

Ida el sem tudta képzelni, kit engedett be anyja a

konyhába. Előreóvakodott az ajtóig, arcát a hideg fémhez

nyomta, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Lóci épp fész-

kelődött a mama ölében, önkéntelen mozdulattal a hajába

túrt, de az apró rés által lehatárolt világ eltakarta Ida elől

az ujjait.

– A só ide nem elég – szólalt meg újra az idegen.

– Látom. De ha megkötöm, akkor azon nem tudok többet

változtatni.

– Miért, mihez akart kezdeni egy másik világra nyíló ha-

sítékkal? – kérdezett vissza a férfi, és ahogy előrehajolt, Ida

végre őt is megpillantotta a kulcslyukon át.

Összerezzent. Apja barátai mind gondosan ápolták a sza-

kállukat és hátrafésülték a hajukat, a mama vendége viszont

alig látszott ki hullámos, fekete tincsei és kusza szakálla

mögül. Sötétszürke nagykabátban ült az asztalnál, és bele-

könyökölt a krumplihéjba.

Megnyikordult egy szék, aztán puffanás hallatszott:

a szakállas ember csapott az asztalra a tenyerével, és amikor

felemelte a kezét, egy fekete sikló vergődött a két ujja közt.

– Hagyja! – szólalt meg a mama. – Úgysem tudja mindet

összefogdosni, és mostanra a szobákba is jutott belőlük.

Ida úgy helyezkedett a kulcslyuknál, hogy minél jobban

láthassa a férfit, aki közben felegyenesedett az asztaltól, egy

mozdulattal eltörte a sikló nyakát, majd fogta, és belegyö-

möszölte az állat testét a kabátzsebébe. Utána fel-alá kez-

dett járkálni a konyhában. Amikor végül a cselédszoba ajta-

ja előtt állapodott meg, a kislány megrettenve hátralépett.

Surrogott a szakállas ember kabátja, ahogy lekuporodott,

aztán többször megkopogtatta a küszöböt, egyszer még a

kilincsre is ráfogott, végül azt mondta:

– Előfordul, hogy egyszerűen felhasad a határvonal a

világok között. Ezen a résen egyelőre a csúszómászóknál

egyéb nem tud keresztülfurakodni, viszont, ha tovább tá-

gul, olyasmi is átférhet rajta, ami kellemetlenségnél jóval

nagyobb bajt tud csinálni. Mindenképpen le kell zárnia.

Suttogva váltottak még néhány szót, majd kimentek a

konyhából, és Lócit is magukkal vitték. Utána nagyon soká-

ig csak Erzsi ügyetlen zongorajátékát és a vendégek neveté-

sét lehetett hallani. Ida kezdett félni, hogy immár az anyja

is elfeledkezett róla. Végül újra léptek koppantak, kattant a

cselédszoba zárja, a kislány pedig kiperdült a fényre.

– Mama, ne haragudj!

Anyja nem szidta meg, hanem letérdelt hozzá, és hosz-

szan, szorosan magához ölelte. Ideiglenesen néhány csipet

sóval hintették be a konyhakövet, ez elégnek bizonyult ah-

hoz, hogy a bútorok árnyékában tartsák a kiszabadult csú-

szómászókat. Lóci értetlenül figyelte a műveletet a hokedlin

ülve, és akkor sem csillant fel a szeme, amikor egy gyík épp

az orra előtt surrant be a kredenc alá. Azután a mama ki-

csempészett nekik három gyönyörű, citromsárga mignont

a nagyszobából, és a konyhaasztal köré telepedve megünne-

pelték Ida születésnapját. Lóci most már nevetett, két kézzel

tömte a szájába a süteményt, sértetlenül maradt hatodik uj-

jára rátapadtak a cukormáz darabkái.

Másnap, amikor anyjával kettesben maradtak a konyhában,

Idának be kellett számolnia arról, miért forgatta ki a sót a

küszöb melletti résből.

– Azt akartad, hogy a csúszómászók elvigyék Lóci ujját?

– csóválta a fejét a mama, miután végighallgatta. – Idám, le

sem tagadhatnád, hogy az én lányom vagy!

Az asztalnál ültek, a kislány a hokedlin térdelve a terítőre

könyökölt, ahogy szokott. Anyja a jegygyűrűjével játszott, le-

húzta, forgatta a kezében, csillogott az arany a lámpafényben.

– Nem lehet mindent eltüntetni a világból, ami nem tet-

szik nekünk – mondta végül. – Lóci csak egy kisgyerek, és

nem az ujja fogja eldönteni, hogy katona lesz-e, vagy sem.

Hagyj békét neki!

Letette a gyűrűjét a kistányér szélére, az üres kávéscsé-

sze mellé.

– Gyere, megmutatom, hogyan kell végleg lezárni a kü-

szöböt!

Ahogy felegyenesedett, cipője sarkánál elsurrant egy fe-

kete gyík, a cselédszoba ajtajához iszkolt, és eltűnt a kőpadló

melletti repedésben.

– Hess, hess! Fuss csak haza! – csapta össze a tenyerét

Mécsné.

– Hol lakik a gyík, mama? – faggatta a lánya. – Mi van a

küszöbben?

– Egy erdő.

Magával húzta Idát, lekuporodtak a cselédszoba ajta-

ja elé.

– Hallgasd meg! – Azzal Mécsné a fekete kosztümkabát-

jában végighasalt a konyhakövön, és a küszöbre szorította

a fülét.

A kislány egy pillanatig döbbenten figyelte, aztán lehe-

veredett mellé, úgy, hogy arccal az anyja felé nézzen.

– Mint a kagylóhéjban a tenger – suttogta a mama. Mo-

solygott.

Ida félt, hogy egy sikló belecsusszan valamelyikük fülé-

be, aztán mégiscsak a deszkára hajtotta a fejét. Valóban sus-

torgó lombok nesze szűrődött át a küszöb repedésein, még-

pedig olyan tisztán, mintha egy öreg tölgy tövében feküdtek

volna le a budai hegyekben.

– Tényleg hallom! – lelkendezett a kislány. – De hol van-

nak a fák?

– A világ mögött.

A mama felkönyökölt, felhúzta Idát, hátukat ültükben az

ajtónak vetették. Még így is hallották a küszöbben suttogó

erdőt.

– Nagyon figyelj, Ida! Úgy figyelj, mint amikor minden-

áron észre akarod venni a gyíkokat! – Azzal Mécsné feltar-

totta a mutató és a középső ujját, majd óvatos, csévélő moz-

dulatot tett a csuklójával. – Látod?

Ida összerezzent. Anyja két ujjbegyéből pókhálóvékony

fonalak ágaztak el, és íveltek a helyiség különböző pontjai

felé. Sárgán csillogott rajtuk a lámpafény.

– Mik ezek?

– Így néz ki a világ valójában – felelte a mama. Ahogy

magasabbra emelte a kezét, az egész konyhát betöltötte a

szálak sűrű szövedéke: végigfutottak a kőpadlón, a bútorok

lábán, behálózták a mennyezetet a fejük fölött. – A fonalak

mindent átjárnak. A levegőt, a falakat, a testünket. Aki pe-

dig képes ezt észrevenni, változtathat az elrendezésükön.

Megérinted?

Az anyja ujjáról lógó szálak puhán simítottak végig Ida

kezén, aztán lesiklottak róla, nem tapadtak ragacsosan a bő-

réhez, mint a valódi pókhálók.

– Lóci ezt sem látná?

– Nem.

– Miért?

– Mert ez a képesség nem egy fölös csonton múlik. Te

örökölted tőlem, Lóci nem. Nézd meg újra küszöböt!

Hátrafordultak. A deszkából alkarnyi hosszú szálak kun-

korodtak elő, amelyek azonban nem kapcsolódtak semmi-

hez, csak lágyan hullámoztak a levegőben, mint egy könnyű

sál rojtjai.

– Elfeslettek a szálak – magyarázta a mama. – A helyük-

re kell igazítani őket, és ehhez még tű sem kell, csak a ke-

zem. Figyelj!

Azzal a mutató és középső ujját finoman végighúzta a

küszöb konyha felőli oldalán, és érintése nyomán átren-

deződtek a fonalak. A végeredmény úgy nézett ki, mintha

Mécsné pelenkaöltéssel szegte volna be a deszkát. Néhány

pillanatig még halványan csillogtak a szálak, azután Ida

már hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a fa-

anyag barázdáit.

Anyja felegyenesedett, eligazgatta a ruháit.

– Meg ne próbáld ollóval elvagdosni a szálakat! – intette

a kislányt. – Nem sikerülne.

– Nagy bajt csináltam, mama? – Ida felugrott a küszöb

mellől, belekapaszkodott az anyja szoknyájába. – Ugye, mi-

attam jött a szakállas ember?

– Megijedtél? Nagyon helyes. Gyereknek nem való bab-

rálni a fonalakkal.

Lefejtette a derekáról Ida ujjait, visszalépett az asztal-

hoz.

– Szeretnék kérni tőled valamit – mondta aztán, és ujjára

húzta a gyűrűjét. – Ez a szakállas ember fog még jönni hoz-

zánk máskor is. De nem volna jó, ha meglátna téged. Rögtön

tudná, hogy hozzám hasonló vagy, én viszont nem akarom,

hogy veled is alkut kössön. Kicsi vagy még. Megígéred, hogy

a cselédszobában maradsz, amíg nálunk jár?

– Igen, mama – felelte Ida, és az anyja akkor végre ma-

gához ölelte.

– Magyar! – szavalta Lóci, és hat ujjban végződő jobbját a

szíve fölé simította, ahogy tanulta. – Legyen hited és lészen

országod... minden nemzetek közt az első, az áldott... Amit...

Isten amit néked címeredbe vágott.

Visszalépett a sorba, mire újabb sujtásos mellénybe öl-

töztetett kisfiú lépett elő, hogy a következő strófával foly-

tassa. Az 1923-as újév napját ülték egy szentkereszti vadász-

házban, a pilisi erdő mélyén. A hatalmas cserépkályhával

izzasztóra fűtött teremben sült vadhús és pipadohány szaga

terjengett, a fogasokra akasztott kabátokról friss hólé cse-

pegett a felviaszolt padlóra. Üvegpoharak csendültek össze.

Ida előrelépett, és a csillár gyertyaforma izzóit bámulva

felmondta az utolsó versszakot:

– Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy

isteni, örök igazságban... hiszek Magyarország feltámadásá-

ban!

– Ámen – felelte rá a másik hat gyermek.

– Ámen – mormolták az U alakba rendezett asztaloknál

ülő felnőttek.

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, a sorba

állított gyerekek pedig szétszéledtek, Lóci rohant vissza a

cserépkályha kuckójában hagyott ólomkatonáihoz, ahol

apja vadász barátjának két kisfiával egész este háborúsdit

játszottak. Ida hímzett pruszlikját igazgatva visszaballagott

az asztalhoz.

– Kíváncsi lennék, honnan szedték ezt a giccset. Borzal-

mas – méltatlankodott épp a mama jobb oldali asztaltársa,

egy idős hölgy sötétlila kosztümkabátban. – Áldott-vágott.

Hát ki ír ilyen rímet?

Ida leült az anyja bal oldalára, és két kézzel próbálta füle

mögé simítani a hajfonatából kiszabadult fürtöket.

– Koravén ez a kislány – szólalt meg akkor az asszony, Ida

pedig riadtan lesütötte a szemét, amikor megértette, hogy

róla van szó. – Miért nem játszik soha a többiekkel?

– Talán van fontosabb dolga is, mint a butaságaikat hall-

gatni – felelte a mama, és felegyenesedett.

Az este hátralévő részében Ida egy ablakmélyedésbe

húzódott félre az anyjával, onnan figyelték a tárgyakat és

az embereket behálózó fonalakat. A legsűrűbbnek a cserép-

kályha körül mutatkoztak a szálak, ám a kuckóban játszó

Lóciba és a másik két kisfiúba alig jutott belőlük. Idának

hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a halvány csillo-

gást az öccse felemelt kezében. A felnőttekben hasonlóan

fakónak mutatkoztak a fonalak, a mama viszont úgy ragyo-

gott közöttük, mint egy lámpás a félhomályos erdő mélyén.

Aztán, amikor a kislány még alaposabban szemügyre vette

az anyját, észrevette, hogy a szálak kisebb-nagyobb cso-

mókra húzódnak a mellkasában.

– Olyan dolgok vannak bennük, amiket el kellett rejte-

nem, hogy boldogok maradhassunk – felelte a mama, ami-

kor a lánya rákérdezett, majd figyelmeztetően a szája elé

emelte a mutatóujját.

Erről aztán nem beszéltek többet, ám a kislány nyit-

va tartotta a szemét, és amikor legközelebb a cselédszoba

kulcslyukán át megpillantotta a szakállas embert, észrevet-

te, hogy az ő testében is csomókra húzódnak a fonalak, az

apró, ragyogó göbök pedig szinte teljesen kitöltik a mellka-

sát.

Annak ellenére, hogy a lakásban elszabadult csúszómá-

szók pár nap alatt semmivé foszlottak, a férfi néhány he-

tente fel-felbukkant náluk. Ha Erzsi a piacon járt, édesapa

pedig dolgozott, a mama mindig azt leste, bekopogtat-e a

szakállas ember a gangra néző konyhaablakon. Olyankor

pedig Idának iszkolnia kellett a cselédszobába.

Eleinte nem bánta, mert időközben az anyja kicserél-

tette a lámpaizzót, és puha pokrócokat terített a helyiség

egyik sarkában álló kiszolgált karosszékre – így a kislány

zavartalanul olvashatott a látogatások idején. Egyszer-egy-

szer azért megnézte magának a különös vendéget a kulcs-

lyukon át, de a felnőttek beszélgetése nem kötötte le. Aztán

egy alkalommal arra kapta fel a fejét a könyvéből, hogy az

anyja nevet. Amikor édesapa otthon volt, sohasem nevetett,

vendégségek idején pedig legtöbbször visszavonult zongo-

rázni. A szakállas ember azonban mondott valamit, amin a

mama úgy kacagott, hogy Ida végül az ajtóhoz óvakodott, és

a kulcslyukhoz nyomta az arcát, mert ő is részesülni akart a

vidámságból. Az anyja és a különös vendég egy könyv fölött

hajoltak össze az asztalnál, és a férfi egy Ida számára isme-

retlen nyelven olvasott fel belőle. A kislány nem értette, mi

lehetett annyira vicces, hogy a mama még mindig a tenye-

rét a szája elé tartva kuncogott.

1923 nyarára a férfi megszokott részévé vált az életük-

nek. Ha késett, vagy nem jött, a mama idegesen járkált fel-

alá a lakásban, és Ida nem tudta, mivel járhatna a kedvében,

hogy megnyugodjon. A vendég mindig kapott az ebéd vagy

a vacsora maradékából, ha pedig csak pár percük maradt

édesapa érkezése előtt, akkor Mécsné a gangra néző ablakon

adta ki neki a konyharuhába csavart kislábost. Előfordult,

hogy Máli néni meglátta őket, olyankor a mama kiment a

folyosóra, váltott pár szót az asszonnyal, majd elégedett mo-

sollyal tért vissza.

– Rendes asszony maga, Róza – mondogatta a szakállas

ember búcsúzáskor, és furcsán, idegenül perdültek szavai-

ban az „r” betűk. Mécsnét egyébként senki sem szólította a

keresztnevén, még a férje sem.

Aztán már nemcsak a mama nevetett, hanem Lóci is.

A kisfiú az első alkalomtól fogva jelen lehetett a vendég

érkezésekor, ám ez Idát mindaddig nem zavarta, amíg a

férfi ajándékokat nem kezdett hordani neki. Először csoko-

ládét hozott. A sárga csomagoláson piros betűkkel az állt:

„balaton szelet”. A mama nem hagyta, hogy Lóci azonnal

megegye, hanem eltette, és csak azután húzta elő a köté-

nye zsebéből, hogy Idát kiengedte a cselédszobából. Késsel

kettévágta nekik a kakaós krémmel rétegzett ostyaszeletet.

A papírjáért azonban Ida hiába könyörgött, az a kályha láng-

jai közt végezte. Később a vendég újabb édességekkel, majd

olyan játékokkal állított be, amelyekhez foghatót nem lehe-

tett kapni Budapesten. Lóci kapott egy piros, gyerekeknek

való orvosi táskát, egy barna majmocskát formázó babát és

egy színes korongokból álló, térbeli építőjátékot, amelynek

elemeit a szélükön lévő vágatok mentén lehetett egymás-

ba illeszteni. A szakállas ember a majmocskát Moncsicsinek

hívta, az építőjátékról pedig azt állította, hogy műanyagból

készült. Később Ida mindkét ismeretlen szóra rákérdezett az

anyjánál, ám azt a választ kapta, hogy inkább a leckéjével

foglalkozzon.

Utoljára a mama vendége egy színesre festett fémma-

darat hozott. Az életnagyságú stiglic könnyű lemezből ké-

szült, belsejében pedig óramű rejtőzött, amelyet egy „Leme-

zárugyár” feliratú kulccsal lehetett felhúzni. A játék ezután

zörögve végigugrált az asztalon vékony, fekete lábain.

Ida vágyakozva nézte a kulcslyukon át, majd, amint a

szakállas ember távozott, kiperdült a cselédszobából, hogy

kipróbálhassa.

– Add ide! – nyúlt át az asztal fölött, de Lóci két marokra

fogta, és a mellkasához szorította a sárga, piros és rozsda-

barna színekben pompázó madarat.

– Enyém, enyém, enyém! – visította.

Nővére azonban már felkapta a terítőn hagyott kulcsot,

így a kisfiú hiába hadonászott a stigliccel, nem tudta újra

felhúzni. Bömbölni kezdett.

– Elég legyen!

A mama akkor toppant be a konyhába, mert miután ki-

kísérte a szakállas embert, megint kint maradt a gangon be-

szélni Máli nénivel. Ezúttal azonban bosszúsnak tűnt, végig

sem hallgatta Ida siránkozását, hanem lefejtette a kislány

ujjait a kulcsról, aztán Lócitól is elvette a madarat.

– Majd akkor játszhattok vele, ha meg tudtok egyezni

rajta – dohogta, aztán betette a játékot a kredenc legfelső

fiókjába, ahol a gyerekei nem érhették el.

Onnantól fogva a szakállas ember nem hozott több aján-

dékot.

Egy nyári estén végül a mama megmutatta Idának, hogyan

készíti el a szakállas ember ételét. Erzsit leküldte Lócival sé-

tálni a közeli Múzeumkertbe, maguk maradtak a lakásban

a készülő vacsora mellett. A mama leemelte a sparherdről

a tele fazekat, és egy fémalátétre tette a konyhaasztalon.

Utána néhány merőkanálnyit átcsorgatott a lencselevesből

a kislábasba, amelyet mindig a vendégnek tartogatott.

– Nézd csak, Idám! – Köténye zsebébe nyúlt, aztán a lá-

nya elé tartotta a kezét. Három, mágiafonalakból szőtt, pici

gombolyag csillogott a tenyerén. – Ezeket fogom beletenni a

levesébe.

Hagyta, hogy a kislány elvegye tőle a gömböket, majd

hosszan nézegesse őket.

– Bánatot rejtettem el bennük – magyarázta aztán. –

Amikor bájolok, ujjam köré tekerem a rossz dolgokat, az olyan

dolgokat, amikre nem akarom, hogy mások emlékezzenek.

– Mint amikor édesapa kiabál?

– Azt is. Vagy amikor valaki a házból olyasmit lát vagy

hall, amit nem lenne szabad. Akkor annak az emléknek a

szálát szépen kihúzom, és beleteszem a vendégünk ételébe.

Megpróbálod te? Csak ejtsd bele a lábasba!

A kislány kezében szinte súlytalannak érződött a há-

rom gombolyag, ám amikor óvatosan a levesbe szórta őket,

kavicsként süllyedtek el benne, és fodrokat gyűrtek az étel

felszínére. Egy pillanatig még látni lehetett a fonalak sápadt

fényét az edény alján, aztán már semmi jel nem utalt rá,

hogy nem közönséges lencse gőzölög a lábasban.

– Rossz íze lesz tőle? – kérdezte Ida.

– Te biztos gyomorrontást kapnál, ha megennéd, de a

vendégünknek pontosan ilyen ételre van szüksége. Bánat

nélkül elpusztulna.

A kislány az asztalra könyökölve beleszagolt az ételbe.

– De ha ilyesmit eszik, akkor nem lesz szomorú? – pillan-

tott fel az anyjára.

– A felnőttek megtanulnak együtt élni a szomorúsággal

– felelte a mama, és megsimogatta Ida haját. – Nézd most

meg a két kezed! Meg tudod mondani, melyikben látod éle-

sebben a fonalakat?

– A balban.

– Mert balkezes vagy. És ha majd nagy leszel, azzal a ke-

zeddel tudsz bájolni is. A vendégünk jobbkezes, csakhogy

csúnyán eltörtek a csontok a kezében, és nem forrtak össze

rendesen. Ezért már nem tudja varázslattal elzárni a bána-

tot, csak megenni. Ebben segítek neki.

Ida néhány pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd azt

kérdezte:

– A háborúban sérült meg a keze? Ahol Máli néni fia

meghalt?

– Micsoda? – A mama elmosolyodott. – Okos gondolat, de

a mi vendégünk sohasem járt ott. Járt viszont a... a küszöb

másik oldalán.

– Az erdőben? – ámult el a kislány, ám abban a pillanat-

ban léptek hangoztak fel a gangon. A mama felugrott az

asztaltól, kiszaladt a konyhából – Ida pedig engedelmesen a

cselédszoba ajtajához ballagott.

1924 decemberében Lóci betöltötte hetedik évét, anélkül,

hogy a fölös csontját elvesztette volna, Mécs Alajos és a

barátai pedig úgy gondolták, okvetlenül koccintaniuk kell

a tudós gyermek egészségére. Erzsi ismét bajlódhatott az

egész nap duruzsoló kályhákkal, miközben a két, utcára

néző szoba zsúfolásig telt jól öltözött, parfüm- és dohányil-

latú vendégekkel. A tokás férfi ezúttal is a nyekergős kana-

pén foglalt helyet, vastag ujjai közt szinte elveszett az apró,

díszes likőröspohár.

– Szabad-e már a legénynek koccintania, Alajos? – szólt

oda Mécsnek.

– Az a likőr keserű – felelte Lóci, általános derültséget

keltve a szobában.

A vendégek ismét körbefogták, a tokás férfi barátságo-

san megveregette a vállát.

– Haha! Jó ízlésed van, öcsém!

– Hát olvasni tudsz-e már? Igen? Na, brávó, íme, a tudós

gyermek!

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel?

Ida összecsapta a könyvét, és már épp felugrott volna a

zsámolyról, hogy a konyhába meneküljön, amikor öccse ha-

tározottan így felelt az utolsó kérdésre:

– Orvos!

Akkor ugyanis már hetek óta csak a piros, orvosi tás-

kával játszott, amelyet a szakállas embertől kapott. A já-

ték gyermekek kezébe illő méretben készült, oldalán fehér

körben vörös kereszt virított, gyomrában különféle színű,

műanyagból készült eszközök lapultak. Sztetoszkóp, re-

flexkalapács, ártalmatlan szike, sőt még egy fecskendő is,

amelybe fel lehetett szívni a vizet a mosdótálból, és össze-

fröcskölni vele egymást. A vendégek pedig beszélhettek

most már Lócinak a katonaélet szépségeiről, a kisfiú meg-

makacsolta magát, és miközben fél kézzel ismét a haját csa-

vargatta, továbbra is az orvos szót ismételgette.

Ida elunta hallgatni, átsandított a kisszobába – ám a le-

gyezőpálma alatt nem a mama, hanem Erzsi ült a zongorá-

nál. Az elmúlt években annyit javult a játéka, hogy a kislány

fel sem figyelt a változásra. Mivel nem tudta elképzelni, hová

tűnhetett az anyja, hóna alá kapta a könyvét, és kisurrant

a folyosóra. A konyhában azonban nem égett a villany, és

sötétbe borult a folyosó meg a fürdőszoba is. A mama nem

volt a lakásban.

A kislány visszament a konyhába, felkattintotta a vil-

lanyt. A hűlő sparherden ott állt a kislábas, amelyben any-

ja a szakállas ember ételét szokta félretenni. Aznap viszont

egy szóval sem említette, hogy ő is vendéget várna, ráadásul

olyasmi sem fordult még elő soha, hogy elébe ment volna az

érkezőnek. Ida legszívesebben visszarohant volna a szobába

szólni a vendégeknek, hogy a mama eltűnt, menjenek, ke-

ressék meg gyorsan, mert odakint sötét van és esik az eső.

Ha viszont édesapa faggatni kezdi, előbb-utóbb a szakállas

embert is szóba kell hoznia, azért pedig az anyja biztosan

megharagudna.

Ott maradt hát a konyhában, és várt, hallgatta a vendé-

gek zsibongását.

Amikor már kezdett egy kicsit félni, odatolta a hokedlit

a kredenchez, és kivette a legfelső fiókból a lemezmadarat.

Néhányszor megsétáltatta az asztalon, közben azt suttogta

neki, hogy mondja meg a gazdájának, a szakállas embernek,

küldje haza a mamát minél hamarabb. Addig szorongatta,

hogy a játék fémkulcsa átmelegedett a kezében.

Nagy sokára aztán nyikordult a bejárati ajtó, léptek kop-

pantak, és a mama betoppant a konyhába, hosszú, fekete

kabátban, bőrig ázva. Ida hiába kérdezte, hol járt, anyja az

asztalra borult, és rázkódó vállal sírt, hajtincseiről sorra

gördültek le a vízcseppek a terítőre.

– Mama, nem jön a szakállas ember, hogy elvigye a bá-

natod?

Anyja azonban hallgatott, szemét törölgette, nem is né-

zett rá. Végül annyit felelt:

– Nem fog jönni többet.

– Miért nem?

– Tedd el azt a madarat, ne is lássam!

Ida megszeppenve elhúzódott, aztán újra odatolta a ho-

kedlit a kredenchez, és visszarakta a játékot a helyére. Anyja

közben lehámozta magáról a kabátot, a szék karfájára terí-

tette, csavargatta hajából a vizet, fejét csóválta, mintha ne

is nagyon szomorú, hanem nagyon dühös lenne.

– Megleszünk magunkban, ne félj – mondta végül, aztán

kinyitotta a sparherd ajtaját, és betuszkolt még néhány fa-

hasábot az izzó parázs közé. Megmelegítette a vendégnek

félretett krumplilevest, aztán a tűzhely mellé húzódva a

legrosszabb cseréptányérukból kikanalazta.

Akkor még nem kapott tőle gyomorrontást.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

Good fucking lord, this is amazing. I don’t know how you did it, but you did. I’ve not read a rodeo au of anything, much less wrestling, and holy hell you knocked it out of the park and into the next county. You wrote the whole thing so damn well, I just... I need to go back and read the whole thing roughly 50 more times (and I probably will, despite it now being 2 am, but fuck it). God, this is one of the best things I’ve read in a while and I can’t say thank you enough for sharing it with all of us!

Also I saw the Part one of ? at the top and that made me so excited I made a noise that woke up my dog laying next to me.

starlight will be the only light when I can tell my heart to you… PART ONE OF ?

Ship: Hangman Adam Page x Female OC (Hazel Baker) x Matt Jackson  Summary: Hazel’s engagement ended awhile ago, and she’s finally decided she’s ready to jump headfirst back into the dating game by having a fun, carefree, no-strings-attached night with a handsome cowboy at the local rodeo. Instead, she finds something much, much more complicated and catches herself between two men and a whirlwind of feelings.  Rating: explicit (part one only has a brief, heavy-handed make-out scene but it’s written explicit enough to elicit this rating, and the piece itself will become more explicit in the future) Length: 14,079 words Warnings: alcohol mention, brief descriptive make-out/verging on smut situation

author’s note: wow, this thing turned into a monster I didn’t expect. Initially, I just wanted to have a little fun and write the elite as rodeo cowboys in a rodeo au, but this fic sort of took on a life of it’s own. I will warn that not much happens in this part, despite how long it is. It’s just a bunch of FEELINGS. Look forward to part two, where things get even messier than they are here! And yes, I promise in the next one they’ll actually get together.

Keep reading

1) Britt knows exactly what she’s doing. I’d be amazed if she didn’t know about Adam’s crush.

2) Imagining Kenny and Adam gushing over girls is adorable as fuck.

3) God, talk about an overbearing family. They may come from a place of wanting the best, but damn do they go about it in the wrong way.

4) That fucker sneaking a kiss. Love it.

5) A PREGNANCY BLANKET??? REALLY?????

6) Good lord this series is gonna kill me isn’t it. He’s already so damn sweet and it’s only barely started.

Southern Sweet - Pt.1

Author’s Note: Blame @allsnarkandsarcasm

Pairing: Adam Page x OC

Warnings: Fake Boyfriend Trope,fluff (more fluff to come in Pt 2)

Tag List: @allsnarkandsarcasm @robwiethoff @vonschweetz

Keep reading

Omg this drabble series is so good!! It hits so many great tropes, but you tie them all together and run the actual story from the shows through them so well! Ugh, I’m becoming such a sucker for Baron and you are definitely pushing me farther along that path. Thank you for writing/sharing it!

Loner

Fluffy/Angsty Baron/Best Friend little drabble thing I wrote tonight after watching Survivor Series, about Baron acting out. 

This is the first chapter to the Loner Series. You can find the others on my Master List 

@lip-sync @emmarablack @lunaticfringe216 @amberhere-hi @thatonegirloncealways @queenreignsempire @debeauxmots @kittencutie245 @ilovesamizaynn @banrioncethlenn @screamersdontdance @redalternativefirefly @filthy-parade @welshwitch5 @nickysmum1909 @msgem @uberduber-loulou @cutester @harleyquinnnikki @lclb12 @imagines–assemble @wrasslin-rollins @xenofi  @daywalker666 @heilisk @racheo91 @lilmisscrisis  @alexispoo

Keep reading

Ok I LOVE this concept, Wrestling with mythology thrown in is so cool. The storylines are already so crazy, why not bring in some gods and beasts? I do wonder who is in her head, though. And why is she keeping them hidden?

Devil In Me | Finn Bálor

Title: Devil In Me

Pairing: Finn Bálor/reader

Summary: Can you see him?

Who?

The man with the Devil in his eyes.

Word Count: 2,380

Warnings: A LOT OF DIFFERENT MYTHOLOGY BECAUSE IM A SUCKER FOR IT. (im trying to keep the mythology true to who they are not only with their WWE personality, but the gifted beings I think would fit them well).

Tagged: @ortonaholic <3

A/N: Hey guys! I got the idea for this fic after re-watching THIS video, creating the summary out of thin air, and then downloading an entire Celtic Mythology book. I know I have a few other two parters I need to finish but I’ve had this in my notes for a long time now and it needed to be shared! I hope you all enjoy! 

Keep reading

Poetry writing CrossFit Jesus who also saves the damsel from frat parties? Yeah, I need one of those in my life STAT.

You write Seth so sweet here, it’s adorable. And I hope that next part may let us read a little of that poem he gave her?...

Migraine | Seth Rollins

Title: Migraine

Pairing: Seth Rollins/Reader

Summary: Migraines and frat parties do not mix, kids

Word Count: 1,900

Warning: Talk of regurgitation. SUPES fluff.

A/N: This is loosely based on a real life experience I had lolol frat parties are sTUPID. Also: special thanks to @panda-girl1999 for helping get a bit of inspo for this piece. Wasn’t getting the proper juices flowing until I was provided with the goooooods! 

Tags: @calwitch | @rebelfleur22 | @xfirespritex | @blondekel77 | @alexahood21 | @taryndibiase | @isawthesights | @swedish-strong-style | @wrasslin-rollins| @megnog | @kitkat8 | @ellothelongwaydown | @wwesensualfanfics | @blueblazezz | @ratedrkohardychick91 | @wweburnitdown | @1dluver13xx | @nickysmum1909 | @balorismydemonking | @ifyouarentaprowrestlerthenleave | @alexekaydus | @cfloyd776 | @devittslegos | @bbmbabe | @finish-her | @kakakatey | @abschaffer2 | @ekayyla | @shieldgirl95 | @dreamlikemusings | @bouttogolinkurbitch | @moriarty-smarty | @warblersarelove | @leslie2898 | @neeadinghugs | @lunaticfringe216 | @lost-in-the-stories | @ohchristimhookedonhavocimsodunne | @viperslunatic | @earl-01 | @mersers-moonypadfoot-prongs | @crayzeebizkit | @astilinski24 | @leonusampurano | @onebigfanficworld | @fanfic-fanfic-everywhere | @boundtomyfate | @georgiadean37 | @superrezzy00 | @florenceivy | @leteverythingexist | @sunflowers-and-swear-words | @ittybittywriter | @xxmaddhatter39xx | @mariejr88-blog | @themcmeggers | @panda-girl1999

Keep reading

Well my heart just got fucking shattered. I think an F5 would have been nicer. At the same time, THIS WAS AMAMZING. The emotions she’s feeling, the confrontation, the reveal of his side...holy shit. I normally don’t read angst cause it just makes me too sad, but I’m so glad I read this one. I would definitely read a part 2 if you wanted to write it, but even if you don’t, this is a great story. Thank so much for sharing it!

Lost You

Seth Rollins x Reader

Seth and (Y/N) have been dating for awhile, even moved in together. But Seth has been growing apart from her… failing her. This time, (Y/N) reached her breaking point.

Requested by @tryingtofindaplaceinthisworld

TAG SQUAD:

@xfirespritex | @hardcorewwetrash | @shadow-of-wonder | @oreillyskyle | @crazyprettychick | @heelsamizayn | @helluvawriter | @tryingtofindaplaceinthisworld | @heygargano | @moxleysbaby | @laochbaineann | @lustyromantic | @xxsirensong | @the-iridescent-phoenix |  if you want to get (un)tagged let me know

Keep reading

Poor girl. No one deserves to get used by someone like that. And poor Galina too. Roman’s being such a dick and Baron is left to pick up the pieces and trying to figure out if the girl he loves actually likes him or is just looking for comfort. At least he was a good guy and didn’t let her make the dumb drunken decision, as hard as it was for him. He’s being so sweet and it’s killing me.

The End of All Things | Baron Corbin

Title: The End of All Things 

Pairing: Baron Corbin/Reader, past Roman Reigns/reader

Summary: “He’s nothin’ more than the scum on the bottom of my boot, sweetheart.“

Word count: 1,565 (the fact that I thought this was shorter than 1,000 is beyond me).

Warning: Talk of adultery, manipulation, excessive drinking. (Cheating is becoming a theme, apparently).

A/N: I got the idea to write this while having Indiana Jones on in the background on Tuesday night right after getting my dose of Baron! I wrote this one rather quickly, so that’s why it’s up before my next Seth fic. Hope you all enjoy!

Tagging: @ortonaholic !! If anyone else would like to be tagged feel free to let me know <3 (I also tagged this post #baron’s bitches because I’ve seen that term floating around - I’ve also been in that tag what up)

Keep reading

Oh my god this was so good! Also, that cliffhanger was a bit of a dick move, but very good at making me want to hurry up and write this so I can read the next part. All the interactions were so sweet, and I felt the heartbreak she felt when she found Baron. UGH IT WAS SO GOOD AND I NEED TO GO READ THE NEXT PART REAL QUICK.

Four Times | Baron Corbin

Title: Four Times (I should’ve told him I loved him)

Pairing: Baron Corbin/ Reader

Summary: I want all that is not mine. I want him but we’re not right.

Word Count: 4,670

Warning: I don’t really think this needs a warning! (feel free to correct me if I’m wrong).

Tags:  @calwitch | @rebelfleur22 | @xfirespritex | @blondekel77 | @abschaffer2 | @alexahood21 | @taryndibiase | @isawthesights | @swedish-strong-style | @wrasslin-rollins | @megnog | @kitkat8 | @ellothelongwaydown | @wwesensualfanfics | Please let me know if I missed anyone or if you would like to be added to the tag list.

Keep reading

Lover, you should've come over

Author's Note: woah I got the fic out today. This is embarrassing to post but here goes nothing. Ignore any grammar. Let me know any mistakes I made by messaging me or sending it in my asks. This is my FIRST fic. the title is inspired by a Jeff Buckley song.

Warning: This part is just how they "meet". Some LIGHT swearing. Future chapters might contain smut.

 Y/N mostly found herself staring at the back of her classmate, Brian May’s head during long lectures. He had short loose curls in a Hendrix kind of style. His hair shook sometimes when he moved and Y/N thought it was adorable. Brian always had these tight sweaters (that never really covered his whole arm) that showed off his long veiny forearms, they made her drool just thinking about it. Brian almost silently whispered to his friend with a quiet chuckle. Y/N stifled a laugh at his laugh. God, he was so cute. Y/N was brought out of La-La land when her friend, Jo, pinched her arm. 

“What was that for?” Y/N whisper yelled, furrowing her eyebrows. Jo rolled her eyes, slumping back in her chair. 

“Too caught up in Mister Handsome over there. Haven’t heard a damn word I’ve said,” She huffs before glancing at Brian, “I don’t understand why you can’t just talk to Bri-” The teacher clears his throat and looks at Y/N and Jo with a disapproving look. 

“Girls.. Please wait till after class for the chit chat.” He shakes his head before turning to the chalkboard and beginning to carry on with the lesson. Brian looks back at Jo and Y/N and Y/N’s heart almost jumps out of her chest. She internally screams, jumps, and hugs Jo. She really would’ve if it was just Brian looking at her and no one else mattered. Jo looks at Y/N with a raised eyebrow before noticing Brian and sighing. 

Y/N’s mind immediately thinks about Brian noticing her again. What if he liked her back and didn’t have the courage to talk to her? No, that’s just being silly. Or is it? The thought of Brian never really knowing her stresses her out more than anything going on in her life right now. While Y/N is caught up in her thoughts, the loud bell rings and she and Jo pack up.

After class, Jo and Y/N head to their shared flat, taking off their coats. Y/N plops down on the couch, exhaling deeply. Jo walks over and sits beside her, looking down at her.

“What now?” Jo says, going to pet her hair.

“Nothing,” Y/N murmurs into a pillow, knowing that it really wasn’t nothing. She just couldn’t stop thinking about Brian. Usually she could take her mind off him easily if she really tried but this time it wasn’t working. “It’s just…” Y/N trails off, gripping the pillow she was talking into a few moments back. Jo just looks at her, not saying a word, just petting the younger woman’s hair.

Y/N thought it was stupid. The man didn’t even know her, I mean, even if he did know her name it wasn’t like they knew each other from being friends. It’s embarrassing to get all worked up just because he looked at you. She stayed silent, just looking at Jo. “Love” is embarrassing. 

_ _ _

Y/N is alone in the house. Jo has gone off onto a date with Roger, Brian’s best friend. All she can do is toss and turn, staring at the ceiling every once and a while. It wasn’t long before Y/N

got a phone call. She groaned softly and whispered to herself, “Who could it be at this hour?” To be fair, it was 12 AM. She steadily picked up the receiver and mumbled a ‘hello’ into the speaker before hearing a familiar and beloved voice. Brian. Y/N listens to Brian’s voice intently, her heart pounding.

“Hey, uh, is this Jo’s flatmate,YN?” he says into the phone softly. “Roger wanted to let you know that Jo won’t be coming back home tonight.” There’s a clear implication in between the lines of the last sentence. Really? On the second date? Damn, ok. Y/N thought. She takes a deep breath before speaking to Brian.

“Okay. Thanks for letting me know,” Y/N blushed profusely, tapping her fingertip on her nightstand. The silence was awkward and it made Y/N more uncomfortable every second. “Is this Brian May?”

He hummed a response before speaking again, “I tried to drive them to your flat but Roger was stubborn and drunk so it was no use.” He lightly chuckled nearing his last words. Y/N faked a laugh. 

“I’m guessing Jo gave you my number?” 

“Oh yes.” Brian says awkwardly.

Y/N attempts to drag on the conversation as long as she can, she just wanted to hear Brian talk,  “So how long have you and Roger been friends?” 

“About a year now. I met him when our band first started. You know the band Smile, right?” He asks. Y/N didn’t even know he had a band. Didn’t even know he could play an instrument or sing. It’s clear she had some catching up to do. 

“No. Not really. Sorry.” It’s only later into the conversation she realizes how bitchy that sounded. 

“Oh. Well it’s just a regular band. I play guitar, Rog drums and we have a lead singer who also plays bass. We’re obviously called Smile,” He snickers and continued his words, “We play here sometimes or at a random pub. You know actually we have a gig next Saturday on campus. I’d like it if you would be able to go. Are you free?” He hesitates when he asks. Y/N couldn’t believe anything that was going on in this moment was happening. Maybe he really did like her back. No, don’t be crazy. Y/N thinks to herself.

“Is Jo going?” Y/N asks in a curious tone. If Jo wasn't going, she wasn’t going.

“I think so. Roger never told me but I’m guessing she would.” Brian says, nervous, sensing her hesitation. 

Brian agrees, “Yeah. See you there, Y/N. Bye Bye.” Y/N mutters a ‘bye’ as well, nearly out of breath because of how he said her name.